11. fejezet

Tizenegyedik fejezet

A tanács

(Anna szemszöge)

Kábán ültem a székemen. Nem tudtam felfogni az elmúlt eseményeket! Az egész teljesen abszurdnak tűnt, itt ülök Daniel konyhájában az apámmal, a szerelmemmel, annak a húgával és egy kislánnyal, aki angyalnak vallja magát, és a segítségünket kérik, mert egy őrült bukott angyal bosszút akar állni rajtuk, azért, amit az egyik ősük 300 évvel ezelőtt elkövetett. Chris, az a kedves, jóképű fiú valójában egy kegyetlen gyilkos lenne? A gondolataimból apám hangja rángatott ki.

-       Daniel! Ahhoz, hogy segíthessek neked, meg kell tudnom, hogy pontosan mi az átok, amivel téged sújtott. – kíváncsian hajoltam előre. A szerelmem mély levegőt vett.

(Daniel szemszöge)

Számítottam rá, hogy el kell, mondjam a leg féltve őrzöttebb titkomat, mégis fájt a tudat, hogy Anna hallani fogja, és utána undorodni fog tőlem.

-       Az átoknak mindig azon a napon indul be, amikor elkezdődött! Minden hónap 13. – án, amint a Nap lemegy elvesztem önmagamat. Démonok veszik át felettem az uralmat. Ők irányítják a testemet, amely emberi marad, de az elmém egy kíméleten gyilkos elméje lesz. A démonok késztetnek minden egyes ilyen éjszakán arra, hogy embert öljek. Nem vagyok önmagam olyannyira, hogy amikor másnap magamhoz térek, nem emlékszem semmire az elmúlt órákból. Csak később szoktam értesülni arról, hogy mit tettem. És ez mindig megtörténik, hiába próbálok küzdeni ellene.

Nem mertem felpillantani, nem bírtam volna elviselni a szerelmem szemében az undort, vagy ami még rosszabb, a rettegést. Mély csend telepedett ránk. Majd Anna tétova hangja törte meg a csendet.

-       Ez történt akkor is, amikor Riley… - a hangja elakadt. Biccentettem. - Nem tudom pontosan mi történt! Nem emlékszem rá. – vallottam be.

-       De én igen! – Gabrielle hangja határozottan csenget – Ott voltam! Csendes nyugodt délután volt, Riley és Daniel együtt gördeszkáztak és remekül érezték magukat, én őrangyal lévén mellettük lebegtem láthatatlanul. Figyelmetlenek voltunk, Daniel és én is annyira belefeledkeztünk a játékba, hogy már csak akkor eszméltünk fel, amikor lement a Nap. Riley próbálta megnyugtatni barátját, próbált segíteni neki, de túl késő volt! Daniel megtámadta őt, félholtra verte, kis híján megölte. – Gabrielle képtelen volt tovább folytatni ezért én vettem át a szót.

-       Amikor magamhoz tértem és megpillantottam a barátomat összeverve, véresen azonnal tudtam mi történt. Megrémültem. Elloptam Riley kabátjából a pénztárcáját és futásnak eredtem. Elhatároztam, hogy soha többé nem térek vissza. - lehajtottam a fejem – Szörnyen bánt, amit tettem. – szomorúan néztem Anna szemébe – A bátyáddal a démonok kis híján végeztek, az az ő hibájuk, de én hagytam ott őt meghalni, szinte a fivérem volt, mégis sorsára hagytam.

Mély csend támadt. Végül a szerelmem felpattant és kirohant az ajtón.  Nem mentem utána, mert tudtam, hogy az az ajtó örökre becsukódott, Anna soha többé nem jön vissza hozzám és ezt csak magamnak köszönhetem. Fájdalom hullámai elborítottak, néma tehetetlenséggel borultam az asztalra, majd minden elsötétült.