6. fejezet

Hatodik fejezet

Családi kötelék

(Becca szemszöge)

A vonat rohant velem az ismeretlen cél felé. Fülsiketítő dübörgésével, csak a szívem hangos verése vette fel a versenyt. Átkoztam a fejemet, amiért hallgattam apámra és ezzel tönkre tettem az életemet. Lehunytam a szemem, és felidéztem a múltamat.

Amióta az eszemet tudom, a nagyszüleim neveltek. Édesanyám elhagyott, apám meg egy gyilkos volt (legalábbis a nagyi ezt mondta). Boldogan éltünk egy kis faluban. Aztán megjelent az apám. Benyitott a lakásunkba és rám parancsolt, hogy csomagoljak. Megpróbáltam ellenállni, de valami ismeretlen erő arra késztetett, buta birkaként azt tegyem, amit mond. Ám mielőtt elmentem a nagyi a fülembe súgott valamit. Azt mondta, hogy valahol a világon van egy bátyám, akit anyu a születésem után magával vitt. Azt mondta, hogy, ha bármi történik, ne ide jöjjek vissza, hanem őt keressem meg. Keservesen sírtam, apám könyörtelenül magával vitt. Los Angelesbe költöztünk. Ott kaptam meg a hírt, hogy a nagyszüleim elhaláloztak. Minden pénzüket rám hagyták. Aztán három hónappal később apám is meghalt drog túladagolásban. Ekkor döntöttem úgy, hogy megkeressem a bátyámat. Egy hátizsákba bepakoltam az összes pénzemet, néhány ruhámat, egy térképet és egy fotót a testvéremről. Nagyi azt mondta, Daniel Seattleban van. Odarobog most velem a vonat.

Visszarángattam magam az emlékből. Elővettem a fényképet, a bátyám elképesztően gyönyörű volt, fekete haja olyan volt, mint az enyém, kék szeme, mint az apánké.

-       Ó kérlek, szeress meg! – suttogtam a képnek. Rettenetesen vágytam már az őszinte szeretetre. Két éve már, hogy utoljára megkaptam a nagyszüleimtől, mert apám nem szeretet soha. A vonat csikorogva megállt, ajtaja kinyílt. Leszálltam. A szívem döngette a bordáimat. Szeress meg, szeress meg… A vonat megindult és egyedül maradtam. Elfogott a kétségbeesés, futni kezdtem. Hirtelen egy magas alak állta utamat, már nem tudtam megállni belerohantam.

-       Hé! – kiáltotta az idegen.

-       Bocsánat! Ne haragudj! – dadogtam zavartan.

-       Te meg ki vagy? – kérdezte az idegen. – Nem ismerlek.

-       Én… Daniel Kalbihoz jöttem. Becca Kalbinak hívnak. És magát?

-       Jonathan King vagyok, a helyi lelkész. Ismerem Danielt, elviszlek hozzá.

-       Köszönöm. – suttogtam hálásan és elhelyezkedtem a kocsi hátsó ülésén. Az autó megindult, hátradőltem és lehunytam a szemem. Több mint 10 perc telt el így, mikor a sofőröm végre megszólalt.

-       Itt vagyunk.

Kiszállt és kinyitotta az ajtómat.

-       Köszönöm. – suttogtam. Biccentet válaszul.

-       Daniel! Daniel! – kiáltotta a szélbe.

Az ajtó kivágódott és megpillantottam őt. Pontosan olyan volt, mint a fényképen. Fekete haja csillámlott a napfényben, kék szemei hűvösen mértek végig.

-       King tiszteletes úr! Mit tehetek önért? – kérdezte.

-       Ez az ifjú hölgy azt mondta, hogy hozzád jött. – éreztem, hogy az arcom lángba borult. – Ezért elhoztam ide, de most nekem mennem kell. Viszontlátásra.

-       Viszontlátásra és köszönöm. – mondtam, majd Daniel felé fordultam.

-       Ki vagy? - kérdezte. Mélyet sóhajtottam.

-       A nevem Becca Kalbi, - mondtam bátran, de közben nem mertem felpillantani – a húgod vagyok.