7. fejezet

Érzések és próbálkozások

( Daniel szemszöge)

Elakadt a lélegzetem. Ez nem lehet igaz. Biztosan hazudik.

- Gyere be! – mondtam nyájasan mosolyogva. Bizonytalan pillantást vetett rám, sejtette, hogy valami nem stimmel. Csapdába akartam csalni és kiszedni belőle, hogy mit akar tőlem. Természetesen nem fogom bántani, sose lennék képes bántani egy nőt, lányt.

Becca belépett az ajtón, megfordult és mélyen a szemembe nézett.

- Nem hiszel nekem. – nem kérdés volt, nem feleltem. - Igazat beszélek. – suttogta.

- És ezt mi bizonyítja? – kérdeztem, mire a táskájába túrt és egy születési adatlapot vett elő. Felém nyújtotta.

- Én sem hittem el, amíg a nagyi meg nem mutatta a születési kivonatot. – suttogta. Átfutottam a lapot, a testvérek című rublikánál tényleg az én nevem volt leírva. Beccára pillantottam és alaposan végigmértem. Fekete haja, a telt ajkai és az orra íve pont olyan volt, mint az enyém. Nem is értem, hogy nem tűnt fel idáig. A karjaim kinyúltak érte és magamhoz szorítottam.

- A húgom. – suttogtam boldogan – Van egy kis húgom.

Becca boldogan hozzám simult.

- Mi történt veled? Hogy kerültél ide? Mi van anyuékkal? – soroltam a kérdéseimet. Becca hatalmasat ásított. Elszégyelltem magam, szegénykének majd leragad a szeme, én meg csak magammal foglalkoztam.

- Ráérünk holnap is beszélgetni, most pihenj le! – suttogtam a fülébe.

Nem vitatkozott, engedte, hogy a vendégszobába vezessem. Ruhástól végigdőlt az ágyon, és azonnal elszenderedett. Alaposan betakargattam, és kimentem a szobából, át a nappaliba. a fejemben kavarogtak a gondolatok Beccáról Annára, Annáról Rileyra és így tovább. Nem tudom, meddig ülhettem ott a semmibe meredve, amíg a vendégszobából nyöszörgést nem hallottam. Fejvesztve rohantam be.

(Becca szemszöge)

Aludtam. Álmodtam. Álmomban életem egyik legszomorúbb emlékét éltem át. A szerelmem elvesztését. Álmomban minden pontosan ugyanúgy történt, mint igazából.

Napfényes őszi nap volt, de a szél istentelenül fújt. Tépkedte és az arcomba csapta a hajamat, ahogy az erdő közepén lévő kis tisztásra rohantam. Mire odaértem már ott várt Ő. A szívem boldogsággal telt meg, ahogy megpillantottam. Nesztelenül suhantam hozzá, és hátulról átöleltem. De Ő nem ölelt vissza, ellökött magától.

- Mi a baj? – kérdeztem döbbenten.

- Ne tégy úgy, mintha nem tudnád, mi bajom van! – kiáltotta haragosan, kék szemében megvetés és gyűlölet ült. Semmit nem értettem. Mi történt vele? Hiszen tegnap olyan jól éreztük magunkat.

- Nem értem. – motyogtam magamnak, de tudtam, hogy hallja.

- Ne játszd nekem az ártatlant! – kiabálta – Becsaptál, átvertél! Azt mondtad szeretsz, aztán a hátam mögött lefekszel mással!

Nem akartam hinni a fülemnek. Komolyan ezt gondolja rólam? Hogy képes lennék ilyet tenni?

- Chris… Én, szeretlek! Sosem… sosem tenném ezt veled! – meg akartam ölelni, de megint ellökött.

- Hagyj békén Becca nem hiszek neked! Nem akarlak többé látni! Jessica meglátott téged, ahogy kijöttél abból a lebujból! Csak egy kis ribanc vagy, semmi más!

- Jessica hazudik! – kiáltottam kétségbeesetten. Jessica az osztálytársam volt, és mindennél jobban gyűlölt engem. Minden alkalmat megragadott, hogy keresztbe tegyem nekem. Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy idáig süllyed.

- Nem hiszek neked! – ismételte Chris – Különben is találtam mást helyetted, aki nem hazudik nekem, hanem igazán szeret.

Azzal mosolyogva az erdő felé fordult. A fák közül Jessica lépett elő. Gúnyos mosolyt villantott rám és a szerelmemhez bújt.

- Nem... Nem... – suttogtam összetörten – Chris!

- Vége Becca! – mondta Ő és elsétált Jessicával.

- Ne! Ne! Kérlek! – kiabáltam.

Hirtelen valaki megrázott, zihálva ébredtem fel. Daniel hajolt fölém.

- Minden rendben? – kérdezte. Zokogva bújtam hozzá.

( Daniel szemszöge)

Becca sírva hozzám bújt. Átöleltem és befeküdtem mellé az ágyba.

- Jól van. Semmi baj! – suttogtam neki. A húgom lassan elcsendesedett, álomba szenderült. Mozdulatlanul feküdtem mellette. Hirtelen egy hatalmas csattanást hallottam. Gyorsan felugrottam és az ajtó felé rohantam.