9. fejezet

Kilencedik fejezet

 

 

Romantika holdfényben

(Anna szemszöge)

Óvatosan lopakodtam be a házunkba. Reméltem, hogy senki nem vesz észre. Végül sikerült eljutnom a szobámig, ott zokogva rogytam le az ágyamra és felidéztem az este eseményeit. A rejtélyes, jóképű fiú, a szomorú szemű lány, akit Daniel olyan meghitten ölelt. Azt mondta, meg akarja magyarázni, hogy mi történt, de én nem vártam meg, kisurrantam a házból, mikor bement a lány szobájába. Elszántan emelkedtem fel, későre jár, majd holnap végiggondolok mindent. Kimentem a fürdőbe és beálltam a zuhany alá. A gránátalmás tusfürdőm ismerős illata és a forró víz lassan megnyugtatott, a hátizmaim ellazultak. Igyekeztem nem gondolni Danielre, mert akkor az egész relaxációs cirkuszt kezdhettem volna előröl. Megmostam a fogam, kifésültem vizes hajam és visszamentem a szobámba. Felvettem a pizsamámat és a kedvenc rózsaszín, plüss fürdőköpenyemet. Hirtelen motozást hallottam az ablakom felől, riadtan pördültem meg...
- Anna én vagyok az. Nyisd ki az ablakodat. – Daniel volt az.... Az ablakhoz rohantam és kitártam.
- Mit keresel itt? – kérdeztem döbbenten, a tetőn egyensúlyozó fiútól.
- Beszélnem kell veled. Gyere! – benyúlt az ablakon, kihúzott a tetőre, az ölébe.

(Daniel szemszöge)

Kihúztam az ölembe és szorosan magamhoz öleltem, miközben próbáltam nem arra gondolni, hogy a köntös alatt csak egy vékony pizsama takarja el a testét. Lenéztem rá és elakadt a lélegzetem, annyira gyönyörű volt.. A haja víztől sötéten omlott a háta közepéig. A pizsama és a fürdőköpeny kihangsúlyozta bőrének fehérségét, alakjának karcsúságát, törékenységét és nem takarta el a kulcscsontját sem.
- Miért rohantál el? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmem szépségéről, és bűnös gondolataimról – Beszélni szerettem volna veled.
- Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra! – csattant fel, megpróbálta kitépni magát a karjaimból, de még szorosabban öleltem magamhoz – Eressz el!
- Nem! Végig fogsz hallgatni! – közöltem higgadtan, mert tudtam, csak akkor fog szabadulni, ha én elengedem. Legnagyobb döbbenetemre zokogásban tört ki. - Anna! Mi a baj? - kérdeztem ijedten.
- Láttalak téged… - hüppögte ő – Láttam, ahogy azt a lányt öleled. Meghitten, boldogan.
A megkönnyebbüléstől majdnem felnevettem. Hozzáhajoltam és szenvedélyesen megcsókoltam. Kis idő múlva visszacsókolt, a nyelvem végig simított a fogain, majd az alsóajkát kezdtem el szívogatni. A nyelveink őrült módjára hajszolták egymást. Elszakadtam tőle s miközben Ő levegőért kapkodott, én végigcsókoltam az állát, a nyakát, lejjebb toltam vállairól köntöst, majd a vállait is végigcsókoltam. Miután végeztem a füléhez hajoltam.
- Becca a kishúgom. – suttogtam a fülébe – Sosem csalnálak meg senkivel.
- Daniel… - suttogta Anna vággyal teli hangon – Én... Annyira sajnálom.
- Nem tudhattad. – mondtam – Csak kérlek, legközelebb bízz bennem.
Szerelmem a szemembe nézett és bólintott.
- Későre jár. Menj aludni. Majd holnap beszélünk.... – még egyszer magamhoz öleltem – Jó éjt! – suttogtam neki és visszaeresztettem a szobájába.
- Jó éjt. – motyogta álmosan, miközben becsukta az ablakokat. Leugrottam a tetőről. Simán és könnyedén értem földet, mint egy macska. Már indultam volna haza, amikor egy ismerős hang szólalt meg a hátam mögött:
- Daniel? Te vagy az? – döbbenten fordultam meg.
- Gabrielle?