4. fejezet

Negyedik fejezet

Az ígéret

(Anna szemszöge)

Felsikoltottam.

-       Hugi! Csak én vagyok! – hallottam meg Riley suttogását.

-       Megijesztettél! Mit keresel itt?

-       Téged. Lassan egy órája, hogy eltűntél. Cherryt és aput lassan az idegbaj kerülgeti. Hol voltál?

-       Csak sétáltam. – elindultam volna, de Riley megint megragadta a karom és erősen megszorította.

-       Vele voltál igaz? – még erősebben szorította a karom.

-       Riley, engedj el! Ez fáj! – próbáltam kiszabadítani a karom. A bátyám a szemembe nézett, az arca ellágyult és elengedett. Lehúzott maga mellé egy padra.

-       Ne haragudj! Nem akartam fájdalmat okozni! Csak aggódom.

-       Danielért?

-       Is. Nem tudom, hogy miért jött vissza. De legjobban érted. Tudom, hogyan éreztél iránta.

Nem néztem rá:

-       Az már régen volt.

-       Anna! – Riley keményen a szemembe nézett – Ígérd meg. hogy elkerülöd, nem beszélsz vele és nem érintkezel vele semmilyen formában! Ígérd meg! – parancsolta, amikor megpróbáltam elfordítani a fejemet.

-       Ígérem. – suttogtam.

-       Remek. – állt fel – Gyerünk haza!

Felsóhajtottam. Vajon hány ígéretemet fogom az elkövetkezendő időszakban megszegni?

( Daniel szemszöge)

Levegő után kapkodtam. Éreztem, hogy a sötétség elborítja az agyamat. Már nem tudtam gondolkodni, csak cselekedni. Ma éjjel újra megtörtént.

( Anna szemszöge)

Sikításra ébredtem. Rémülten kaptam magara a köpenyem és kirohantam a folyósóra. A lépcső tetején megálltam és döbbenten figyeltem az eseményeket. Három mentő éppen egy hordaágyra fektette az alélt húgomat. Cherry mellkasán hatalmas seb tátongott, ami kísértetiesen hasonlított Rileyéra, amit azon a bizonyos éjszakán szerzett. A sebből ömlött a vér.

-       Mi történt? – kérdeztem hisztérikus hangon a bátyámtól.

-       Semmi komoly, ne aggódj! A mi Cherrynk tegnap talált egy hatalmas tükörszilánkot, megtetszett neki és hazahozta. Aztán elfeledkezett arról, hogy az ágyára tette és az éjszaka folyamán valószínűleg ráfeküdt. Az orvos azt mondta, hogy beviszik a kórházba, összevarrják a sebet és már jöhet is haza. Szerencsére nem vesztett túl sok vért.

-       Anna drágám! – szólalt meg hirtelen Caroline néni, aki nagyon meg lehetet ijedve, mert különben nem nevezett volna így – Mi bemegyünk apáddal a kórházba, Riley bevisz minket kocsival, az asztalon a reggeli, edd meg szépen aztán menj el az iskolába! Délután majd felhívunk! – azzal beült a kocsiba és elhajtottak.

Sápadtan dőltem az ajtónak, ezernyi kérdés kavargott a fejemben. Véletlen feküdt rá Cherry, arra a tükör darabra? Csak én látom úgy, mintha inkább kés csinálta seb lenne? Csak én vettem észre, hogy a seb szinte ugyanolyan, mint Rileyyé volt? Akkor, viszont van valami köze Danielnek ehhez? NEM!!! Ezt a gondolatot gyorsan kisöpörtem a fejemből. Daniel sosem tenné ezt Cherryvel, azon kívül ablak, ajtó zárva volt, hogy jutott volna be. Biztos véletlen baleset volt, ahogy Riley mondta.

Megreggeliztem, összekaptam magam és elindultam az iskolába. Amint a terembe értem Vivi rögtön letámadott.

-       Hallottam mi történt. Istenem, Anna jól vagy? – aggódva fürkészte az arcomat.

-       Persze. – feleltem – Semmi bajom.    

-       Biztos? – Vivien mindig is anyáskodott felettem, így nem volt könnyű lerázni.

-       Igen. – végre elment a helyére. Beültem a padba, Daniel mellé. 

-       Szia. – üdvözölt kedvesen, de nem válaszoltam.

Iskola után kimentem a parkba, mert nem volt kedvem hazamenni az üres házba. Elővettem a töri könyvet és belemélyedtem, de nem tudtam a szövegre koncentrálni. Hallottam, hogy valaki leül mellém a padra, de nem néztem fel.

-       Miért nem szóltál hozzám ma? – a jól ismert hangra felkaptam a fejem – Haragszol rám?

(Daniel szemszöge)

-       Nem haragszom rád. – suttogta.

-       Akkor mi a baj?

-       A húgomat ma reggel vérezve, ájultan találtuk az ágyában. – Anna lehajtotta a fejét. Annyira sajnáltam, tudtam, hogy mit jelent neki a testvére. Cherryhez már kis korában is jobban ragaszkodott, mint Rileyhoz.

-       Annyira sajnálom. – suttogtam – Hogyan történt?

-       Tényleg nem tudod? – ez a kérdés meglepett. Honnan kéne tudnom?

-       Miből kéne tudnom?

-       Nem te csináltad? – mintha egy kést szúrtak volna a szívembe. Döbbenten meredtem rá, Ő hideg kék szemét az enyémbe fúrta.

-       Cherry mellkasán egy majdnem ugyanolyan seb van, mint amilyen Rileyén volt, azon éjszakán. Te tetted ezt velük?

Még mindig nem hittem el, hogy azt hiszi, bántani tudnám Cherryt. Lassan felálltam.

-       Szóval ilyeneket gondolsz rólam, - suttogtam fájdalmasan – akkor jobb, ha megyek.

Elindultam, de Anna megragadta a karomat.

-       Ne… Ne menj el! – suttogta, majd legnagyobb megdöbbenésemre sírva fakadt. Leültem mellé, átöleltem és az ölembe húztam.

-       Sajnálom, annyira sajnálom. – suttogta remegve – Nem gondoltam komolyan, amit mondtam.

-       Mi a baj? Itt már nem csak Cherryről van szó, ugye? – faggattam – Nekem elmondhatod!

-       Megijedtem. Nagyon. Azt hittem elveszítem a húgomat. Először meghalt anya, aztán, amikor megláttam, hogy ő mennyire vérzik, azt hittem… - elakadt a szava, de nem kellett tovább mondania, így is megértettem mitől félt.

Utóbb nem tudnám megmondani mi vezérelt akkor arra, amit tettem. De nem bántam meg. Meg akartam vigasztalni. Megmutatni neki, hogy vele vagyok, hogy szeretem. Ezért az álla alá nyúltam, felemeltem a fejét és megcsókoltam. Pár másodperc múlva visszacsókolt, görcsösen, kétségbeesetten kapaszkodott belém, mintha tőlem függne a létezése. Csodálatos volt, nem akartam elengedni, azt akartam, hogy örökre velem maradjon azon a kispadon.

(Anna szemszöge)

Amikor Daniel megcsókolt, azonnal elfelejtettem a bátyámnak tett ígéretemet és visszacsókoltam. Görcsösen kapaszkodtam belé, és reménykedtem, hogy ez a pillanat örökké tart. Daniel hosszan, puhán szeretetteljesen csókolt, a szája felfedezte az enyémet.

-       Anna!!!! – egy döbbent, haraggal teli hangra rebbentünk szét. Rémülten fordultam meg.

-       Apa!